Assa$s!n®

Ezt is megéltük, leérettségiztem, méghozzá szerintem nem is olyan rosszul, többé-kevésbé büszke vagyok magamra. :) Persze csak a nagyképűség határain belül. :P Most két hónapig hallani sem szeretnék tanulásról, legalábbis szervezet keretek között biztos nem, mert egyébként úgyis állandóan tanulunk valamit. Előtör belőlem a filozófus. :D  Minél többet tudunk, annál tudatlanabbnak érezük magunkat, stb. Pedig még másnapos is vagyok kicsit, ergó nem tudom, hogy ilyenek most hogyan és honnan jutnak eszembe, de lehet hogy pont amiatt. :D  Tehát végre megértünk és én személy szerint 6 év "raboskodás" után hagyom el az iskolát. (Érdekes kérdés, hogy milyen lennék, ha nem hatosztályosba mentem volna, erre egy külön poszt keretein belül ki fogok térni, azt hiszem.) Aztán szeptembertől remélhetőleg Pécsett folytatom a karrieremet, bölcsésztudományi karon, mert úgyis szeretek olvasni. :P  Megfogadom a tanácsot, szétbulizom az agyamat, szitává. :D  Aztán tanulni is fogok néha. Most pedig élvezem a nyarat!!! :)

Újra itt!

Megkezdődött az érettségi időszak. Mit megkezdődött, már a második napja ér véget. Jó régen nem írtam és most legalább foghatom arra, hogy nem volt időm, mert tanultam... :P De ez az igazság, tényleg tanultam. :)  Most sem írok sokat, csak valaki már nagyon hiányolta, remélem ő majd olvassa. :) Ennyi, ha nagyon akarsz megtalálsz! ;)

Vártam hát, s reméltem,
De másodpercek alatt vált köddé minden reményem.
Hiába érezte a szív e rettentő véget,
Mégis egy világ omlott össze bennem és egy egész élet.

Csalódottság? Bánat?
Inkább a harag, mi bennem egyre túlárad.
A Pokol legmélyebb bugyrába kívánlak,
De közben, mint egy istennőt imádlak.

Az emlékek majd lassan elhaványulnak,
Örökre azonban soha el nem múlnak.
Egyszer majd nyugodtan eljtem ki számon neved,
De ne hidd akkor sem, hogy elfeledtelek.

"Mert benne élsz te minden félrecsúszott
 nyakkendőmben és elvétett szavamban
 és minden eltévesztett köszönésben
 és minden összetépett levelemben
 és az egész elhibázott életemben
 élsz és uralkodol örökkön. Amen."

Ne is mondd, nagyon régen írtam, tudom. Nem volt ihlet, kedv, idő, energia... Tudom, jó kifogás. De mégis, ez az igazság. Viszont az, hogy nagykorú lettem és a születésnap, amit összehoztak nekem, az megérdemel egy cikket. Kezdődött azzal, hogy még Zsani előre megérdeklődte - cseppet sem átlátszó szándékkal - hogy hol vagyok első órában pénteken. Édesen infantilis volt.^^ 13-án meg is keresett, amit Tőle kaptam ajándék az talán a legjobb volt mind közül. Kaptam egy általá készített és illusztrált füzetet egy kis történettel, amit Ő írt, rólunk, az egész olyan bájos volt, hogy alig bírtam a könnyeimmel, de nagy nehézségek árán és az Ő biztatásának köszönhetően én kerekedtem felül. Ezt sorozatos felköszöntések követték az osztálytársaktól, ami szintén jó érzés volt, olasz órán mivel én voltam az 'festeggiate' (asszem így van, egyébként ünnepelt) nem kellett semmit csinálnom, nem mintha amúgy tudtam volna. PErsze nem maradtak el a kedves szúrkálódások sem a nagykorúságomat illetőleg, elsősorban Zolinak köszönhetően, akitől rengeteg becenevet kaptam már (erre egy külön poszt keretén belül kitérek). Suli után gyorsan-gyorsan, siettem haza, mert estére programom volt, Silent Scream koncert a Füttyösben. Nem a születésnapom alkalmából, de ha már pont így szervezték akkor születésnapi bulivá fajult a dolog. Úgy a koncert közepe táján Szeki egyszercsak eltűnt a basszusfrontról, Tibi valami hülye szöveggel terelte a figyelmünket, aztán a zenekar elkezdte énekelni, hogy boldog születésnapot és Szeki ott termett előttem vagyis mögöttem, csak Csabi jelezte, hogy meg kéne fordulnom, tehát ott termett előttem egy tortával (ami két lúdláb szeletből állt, aminek semmi jelentősége) rajta egy 18-as gyertyával. Utána pedig eljátszották az 'Azért vannak a jó barátok' című dalt sajátos feldolgozásban. Ott nem bírtam tovább, muszáj volt bőgnöm, de jól esett... :D  Csabi hozzámvágta a Lucky 13 pengetőjét és játszottak tovább. A koncert végeztével egy kicsit még elücsörögtünk, aztán elindultunk haza vonattal. A vonatra sikerült fölesnem, havazott és csúszott a peron... Mikor leszálltunk Komáromban elindultam haza... gyaléog... egyedül. Egy órás séta eredményeképpen sikeresen hazaértem és gyorsan lefeküdtem aludni, mert már át is értünk 14-ére, amikor is újabb koncert volt szervezve, ahol szintén tiszteletemet kellett tennem. Ez volt a Folson Prison. Összeszedettségből kettes (jóindulattal), viszont a zene jó volt, a hangulat szintén. A tatai vasútállomáson ismét megállapítottuk, h télen ott megfagyni és megfulladni lehet (bent alszanak a csövesek) úgyhogy amint megvolt a jegy már húztunk is kfelé az éltető levegőre. Sikeres túlélésünk és Komáromba érkezésünk után, fuvart is sikerült szereznem, megúszva ezzel a gyaloglást és a csontig fagyást. A vasárnapot a tanulásra használtam fel (jajj de jó nekem, mi?) és el is telt a hétvége, amit joggal nevezhetek életem legfantasztikusabb hétvégéjének, még akkor is ha minden nem is volt tökéletes...

Várok, mint már tettem annyiszor,
S fogok is tán még milliószor.
Várom, miképp' a megváltást hozót,
Vagy, mint a sorsomat magában hordozó
Isteni döntést,
Mi elborítja elmémet, mint kiömlő bor a söntést.
 

Csalódtam már, és fogok is újra,
Lelkemben magát mélyebbre fúrja
A Bánat, mit Tőled kaptam,
Hordom magamban, pedig nem akartam.
Egyszer jön majd ki mindezt feledteti,
De emlékeimet soha nem törli ki.

Hogyan is tehetné?
Múltamat szívemből ki hogyan téphetné?
Nincs olyan erő, mi erre képes lenne,
Csak a halál mi az egekig emelne.
Oda, ahol már semmi sem fáj,
Ahol már nyugodt s békés a világ.

Igen, tudom. Messze nem tökéltes. Nincsenek költői ambícióim szóval ez nem baj. Nem tetszik, ne olvasd el többször. Különben is... akiknek kell érteni, ők pontosan tudják, hogy miért írtam a többiek meg nem érdekelnek. ;)