Vártam hát, s reméltem,
De másodpercek alatt vált köddé minden reményem.
Hiába érezte a szív e rettentő véget,
Mégis egy világ omlott össze bennem és egy egész élet.
Csalódottság? Bánat?
Inkább a harag, mi bennem egyre túlárad.
A Pokol legmélyebb bugyrába kívánlak,
De közben, mint egy istennőt imádlak.
Az emlékek majd lassan elhaványulnak,
Örökre azonban soha el nem múlnak.
Egyszer majd nyugodtan eljtem ki számon neved,
De ne hidd akkor sem, hogy elfeledtelek.
"Mert benne élsz te minden félrecsúszott
nyakkendőmben és elvétett szavamban
és minden eltévesztett köszönésben
és minden összetépett levelemben
és az egész elhibázott életemben
élsz és uralkodol örökkön. Amen."
