Várok, mint már tettem annyiszor,
S fogok is tán még milliószor.
Várom, miképp' a megváltást hozót,
Vagy, mint a sorsomat magában hordozó
Isteni döntést,
Mi elborítja elmémet, mint kiömlő bor a söntést.
Csalódtam már, és fogok is újra,
Lelkemben magát mélyebbre fúrja
A Bánat, mit Tőled kaptam,
Hordom magamban, pedig nem akartam.
Egyszer jön majd ki mindezt feledteti,
De emlékeimet soha nem törli ki.
Hogyan is tehetné?
Múltamat szívemből ki hogyan téphetné?
Nincs olyan erő, mi erre képes lenne,
Csak a halál mi az egekig emelne.
Oda, ahol már semmi sem fáj,
Ahol már nyugodt s békés a világ.
Igen, tudom. Messze nem tökéltes. Nincsenek költői ambícióim szóval ez nem baj. Nem tetszik, ne olvasd el többször. Különben is... akiknek kell érteni, ők pontosan tudják, hogy miért írtam a többiek meg nem érdekelnek. ;)
